Amikor 18 éves voltam és New York Cityben laktam, találkoztam egy fiúval. A Gramercy Parknál volt egy lakása, ami furcsának tűnt számomra, mert azon a környéken vagyonos emberek éltek és csak felnőttek rendelkeztek kulccsal a parkhoz. Hét év telt el azóta, és most jövök rá, hogy a fiú biztosan nem volt felnőtt és a lakás sem az övé volt.

De nem ez a lényeg, mert abban az időben éreztem, tapasztaltam a legtöbb felnőtt dolgot. Kaliforniában nőttem fel, így New Yorkban mindig szabadnak és érettnek éreztem magam. Mivel a fiú író volt, megpróbált írni, valószínüleg rólam, gondoltam. Kiderült, hogy nem.

Joan felfedezése

Akárhogyis, ez a fiú adott nekem egy könyvet a könyvespolcáról. A könyv címe: Play It As It Lays. A szerző: Joan Didion. Korábban soha nem hallottam róla, de elkeztem olvasni.

Attól a pillanattól beleszerettem Joanba. Joan Didiont nem csak olvasod. Joan Didion információkkal tölti meg az életed. Olyan helyekre kalauzol el, mint Kalifornia, New York és Hawaii, másképp. Ő megváltoztatja a gyászt és a veszteséget is. Humanizál olyan hírességeket, mint John Wayne és Joan Baez. Arra kényszerít, hogy megértsd, hogy egy újságíró nem csak egy ember, aki híreket közöl, hanem valaki, aki történeteket mesél. Olyan érzetet kelt, mintha ő lenne a saját életének riportere.

Nem az egyetlen nő vagyok, aki ezeket a dolgokat gondolja Joanról és biztosan nem az utolsó. Van azonban egy részem, és úgy gondolom, minden embernek van egy része, aki Joant olvas, és azt gondolja, hogy ő a minden.

Igaz, először olvastam Joan Didiont, mert egy kedves fiú azt mondta, 17 vagy 18 évesen. Az a helyzet, hogy ebben a korban olyan dolgokat csinálsz, hogy az emberek egy bizonyos módon lássanak. Úgy gondolom, ez még 25-26 éves koromban is igaz.

Továbbra is olvasom Joant, mert szeretem az ő szemszögéből látni a világot. Úgy érzem tartozom annak a fiúnak, mert bizonyos értelemben Joan számomra a minden.

Csend volt. Valami valóságos történt: ez volt az élet. Ha tudta volna ezt tartani, képes lenne átvenni a játékot és helyesen cselekedni, bármit is jelentsen ez.

Ez az a vonal, amit az 1970-ben megjelent Joan Didion regényről hallottam. Ugyanebben az évben olyan utazást tett, amely a legújabb, South and West című könyve alapjául szolgált.

New Orleans

A 20-as éveim első felének nagy részét New Orleans-ban töltöttem, egy olyan városban, amelyet gyorsan megszerettem. Azt hiszem, bárki, aki New Orleansban töltött időt, egyetért abban, hogy egy más emberként hagyja el a várost.

A South and West című könyv New Orleanst írja le: 'A rosszindulatú és jóindulatú energia titkos forrása, a pszichikai központ." Úgy érzem, New Orleans egy olyan hely, amely megtalál, megragad és más irányba fordít.

Miután New Orleansban forgattam két szezont az Amerikai Horror Storyban és a harmadik még bizonytalan volt, akkor a The Garden District környékén sétáltam és hortelen késztetést éreztem arra, hogy kihirdessem a hűségemet e furcsa kis helyen. Fél város a vadnyugaton. New Orleans határozottam gyarmati, ahogy Joan fogalmaz. Megálltam az utcán és azt suttogtam: "Visszajövök, hamarosan találkozunk!".

Hat hónappal később visszatértem New Orleansba, hogy filmezzek.

Amíg New Orleansban voltam, úgy éreztem magam, mint egy külföldi. Furcsa volt, hogy vannak olyan emberek, akik egy házban éltek egész életükben, és ismerték a szomszédaikat. Úgy értem, tudtam, hogy ilyan dolgok léteznek, de valaki, aki 12 éven keresztül, évente 5 alkalommal költözött és iskolát váltott, és rengeteg házban élt Los Angelesben, nem voltam tisztában azzal, hogy mit jelent származni valahonnan, kötődni valahová. Nem tudtam, hogy az emberek minden szerdán a barátaikkal vacsoráznak a Clancy-ben és szombatonként isznak a verandán. Hogy az életük a hagyományon és a rutinon alapul.

Mivel gyerekként sokat költöztünk, nem tartoztam szorosan egy helyre sem. Minden alkalommal, amikor elköltöztünk, anyukám azt mondta: "Em, búcsúzz el a háztól!", és elhajtottunk a kocsifeljáróról. Most, az ágyamban, ami a Los Angelesben bérelt házamban van, nem tudok elaludni éjszaka, akkor becsukom a szemem és végigsétálok a francia negyeden, amíg el nem alszom.

New Orleansban be kellett állnom a déli időre, ami azt jelenti, hogy minden háromszor annyi ideig tart. Kávé, vacsora, jó reggelt, jó estét. Nincs olyan, hogy gyorsan. A város általában fagyos hangulatot generál bennem. 'Amikor visszatérek', mindent csak így hagyok ott. Mint egy babaház. Nagyon konfortos, hogy egy hely változatlan marad, amikor visszatérek. Ez megkönnyíti a távozást.

A South and West című könyve végén Joan tesz néhány megjegyzést a hírhedt Patti Hearst-ről, de valójában Kaliforniáról van szó. A hely, ahol élek és felnőttem. E könyv olvasásakor hajlamos vagyok arra gondolni, hogy az élet mások számára egyszerű. New Yorkban születtem, de a szívem, mint Joané is, nyugathoz húz. "Egyszerűen itt könnyű lennem, más helyen nem lenne könnyű." Joan Didion mágikus varázsa az, hogy segít megérteni az életed, otthonod, önmagad és pontosan ezt tette a South and West című könyvben is.

Amikor világossá vált, hogy a Belletrist megvalósul, el kellett döntenem, hogy melyik könyvvel kezdjünk. Tudtam, hogy a South and West 2017. márciusában jelenik meg, mert nyilván benne volt a naptáramban. Az az elképzelés azonban, hogy Joan Didionnal interjút készítsek, olyan dolog volt, amiről eddig csak álmodoztam. Olyan dolognak tartottam, ami soha nem fog megtörténni.

Nagyon ritka, hogy a dolgok a képzeletedől valósággá válljanak. Ám ez a ritka alkalom most megtörtént, elhoztam a Belletrist számára egy interjút Joan Didionnal. Örömmel oszton meg itt a bölcsességeit veletek, hogy emlékeztesselek a végtelen lehetőségekre, amelyek a könyvek világában rejlenek.